MMM - 2012. - 3. évf. 2. szám

Kerámiakészítés

Az agyagedény érzelmeket közvetít

A kerámiakészítés csínja-bínja

Ha ránézünk, vagy megfogunk egy kerámiatárgyat, kellemes vagy éppen kellemtelen érzések foghatnak el bennünket. Egy agyagedény magában hordozza készítője érzéseit, gondolatait, amelyek a tárgy készítése közben törtek rá − véli Vinczéné Lőrincz Ágnes keramikus, a Kerámiapark vezetője, akivel az MMM Magazin az agyagedény-készítés fortélyairól beszélgetett, s aki azt is elárulta, mire alapozza ezt a meggyőződését.

Az első kérdés általában az, hogy miből van az agyag? Természetesen földből van, de nem mindegy, hogy milyenből. Az agyag a palás kőzetek málási terméke − magyarázta Vinczéné Lőrincz Ágnes. Megjegyezte, hogy az erdélyi Korondon, térségünk egyik legnagyobb fazekas központjában az agyagot így is nevezik, azaz palának.

Az agyag − mint elmondta − tudományos nevén alumínium-hidroszilikát. Nagyrészt tehát szilíciumból áll, a szilikátok pedig köztudottan információhordozó anyagok.
− Ebből kiindulva az a meggyőződésem, hogy az agyagból készült tárgyak képesek érzéseket, gondolatokat közvetíteni az emberek között − szögezte le a keramikus.

Az őskor műanyagja

A magyar fazekasság gyökereit megtaláljuk az ősi keleti kultúrákban: az indiaiban, a kínaiban, de még a krétai, mezopotámiai, szíriai és egyiptomi művészetben is.

Hangsúlyozta, hogy a kiégetett agyagot már soha többé nem lehet visszaalakítani. Nem bomlik le, olyan folyamat megy benne végbe az égetés során, amely visszafordíthatatlan.
− Össze lehet törni, porítani, de már nem úgy kerül vissza a természetbe, mint ahogy kivettük onnan. Azt is mondhatjuk, hogy ez volt a Föld első műanyagja − jegyezte meg hozzátéve, nem véletlen ezért, hogy őskori edények viszonylag jó állapotban is előkerülnek a földből.

Elmondta, hogy a Kerámiaparkban − ahol különböző, köztük OKJ-s tanfolyamokon sajátíthatják el az érdeklődők az agyagedények készítését − előbb a kezdetek, vagyis az őskor technológiájával ismerkednek meg. Ennek lényege, hogy teljesen kézzel, gépek segítsége nélkül készítenek kicsi, úgynevezett marokedényeket.
− Onnan kapták a nevüket, hogy elférnek a tenyerünkben, s a kezünkben is formáljuk meg azokat. A felületüket éppúgy, mint ahogy a bronzkori emberek tették, mi is kavicsokkal simítjuk, fényesítjük. Így válik az eredetileg érdes agyagfelület kellemes tapintásúvá − magyarázta, kiemelve, hogy a bronzkori edények hatezer év után is tükörfényesen kerülnek elő az ásatásokkor a föld alól.

Ezt a kavicsolásnak nevezett műveletet majdnem száraz állapotban végzik az agyagedényen, amelyet utána kiégetnek. Hozzátette, hogy mivel az agyag szerkezetét tekintve lemezkékből áll, a kavicsolás után az anyag összetömörödik, s az így készült tárgy majdnem olyan jól használható lesz, mint a mázas edények.
− Az őskori technikával készített edényeket mi is a korabeli technológiának megfelelően, földbe vájt gödörben égetjük ki − fűzte hozzá.

Épített edények

Mint a keramikus elmondta, az őskori marokedények készítése után következik az úgynevezett hurkatechnika elsajátítása.
− Ez azt jelenti, hogy agyagszalagokból építjük fel az edényt. Ezzel a módszerrel akármilyen nagy edény elkészíthető, olyan is, amelyet korongon már nem lehetne, hiszen az agyag a súlyától fogva „leülne” − magyarázta a szakértő. Mint hozzátette, ezek szűk aljról indulnak és fokozatosan szélesednek ki.

− Elég nagy fizikai erő kellene ahhoz, hogy egy mondjuk tíz kilogrammos agyagtömböt az ember megmozgasson. A hurkatechnikával viszont egy „gyenge nő” is el tud készíteni egy hatalmas méretű edényt − emelte ki. Ezen technológia másik előnye, hogy a formai korlátai is tágabbak, mint a korongolásnak.

Festett agyagedények

− Először voltak a festett edények, ezért nálunk is előbb ezekről tanulnak a tanfolyamok résztvevői − folytatta Vin­czéné Lőrincz Ágnes.

A festékek alapja az úgynevezett engób, ami szintén főleg agyagból áll, csak hígabb, mint az edény alapanyaga.
− Az első, amit az agyagedényre díszítésként rakunk, a fehér engób, mert régen is ezt használták előbb. Később azonban rájöttek arra, hogy vannak más színű agyagok, amivel újabb, színesebb díszítéseket készíthetnek − mesélte.

Az első színek, amelyek ma is a fazekas technikák alapanyagai a vas-oxid, amely erőteljesen vörös, a réz-oxid, amely zöld és a mangán-oxid, amely sötét barna színű.
− Ezeket bele lehet keverni a fehér engóbba, s attól függően, milyen arányban rakjuk bele, lesz erősebb vagy halványabb a színárnyalat − fejtette ki.

Az engóbfestés után kiégetik az edényt. Ezt nevezik zsengélésnek. Utána mázazzák, azaz felvisznek rá egy mázréteget, s újra kiégetik.
− Fontos, hogy az égetések során kémiai reakciók mennek végbe, amely megváltoztatja a színeket. A nyers agyag például földszínű, barnás, az égetés után viszont vöröses lesz. A fekete réz-oxid pedig zöldre változik a máz hatására − hangsúlyozta.

Korongolás

A legelterjedtebb, legismertebb eljárás, a korongolás. Magyarországon a 15. században jelent meg a lábhajtásos tengelyes forgó korong, de álló korongot már korábban is használtak.
− Annyit tudunk, hogy már időszámításunk előtt a kelták is készítettek korongon edényeket − jegyezte meg a keramikus.

A lábhajtásos korong úgy működik, hogy az alján egy nagyméretű kereket hajtanak lábbal, s így egy tengelyes áttéttel forgásba hozzák a felső korongot. Ennek meghajtásához azonban komoly fizikai erő kell, ezért manapság már szinte mindenki elektromos meghajtásút használ.
− Ennek kezelése jóval könnyebb és egyszerűbb, hiszen csak be kell kapcsolni, megnyomni rajta az indítókart, s már csak a kezünkre kell figyelni − tette hozzá. Kiemelte, hogy előbb azt kell megtanulni, miként marad a korongon az agyagrög.

− Nem lehet csak úgy odatenni. Előbb a koronglapot kicsit be kell nedvesíteni, erre rátapasztani egy kisebb agyagrögöt, hogy azután a többi ahhoz tapadjon. Ezután elsőként azokat a mozdulatokat kell elsajátítani, amelyekkel az agyagot forgás közben a korong középen tudjuk tartani. Ha ugyanis nem középen forog, az edény csámpás lesz − magyarázta. Még mielőtt azonban a korongolást megkezdenék, úgynevezett gyúrást végeznek, azaz összeszorítják, majd lenyomják az agyagot, egymás után többször ismételve ezeket a mozdulatokat. Ettől ugyanis még jobban homogenizálódik az anyag.

Ma már általában jó minőségű, gyárilag tisztított, szennyeződésektől mentes agyagból dolgoznak.
− Régebben a fazekas maga bányászta és tisztította az agyagot, mára már ez is kényelmesebbé vált. Fontos azonban, hogy aki nem tud anyagot gyúrni, az korongolni sem fog tudni − szögezte le a szakértő.

Ha kigyúrták, és a korong közepére tették az agyagot, ezután tanulják meg azt, hogyan fog magasodni az oldalfala, vagyis mitől lesz belőle edény. Ilyenkor is lyukat fúrnak kézzel az agyagtömb közepébe, mint amikor marokedényt készítettek a tenyerükben. A lyuk tágítását azonban most már forgásával a gép végzi el.

Az agyagedényt, készüljön bármilyen eljárással, mindenképpen ki kell égetni. Enélkül ugyanis, ha az agyagot víz éri, sárrá változik, az edény pedig összeesik, tönkremegy.

A munka legnehezebb része az edény falának megemelése. Mint a keramikus elmondta, erre rengetegféle fogás van. Az alapfogásokat meg lehet tanulni, utána viszont mindenki a gyakorlat során talál rá a saját egyéni mozdulataira.

Az ezt követő munkafázis a díszítés.
− Azt mondjuk, hogy az agyagot a legjobb bőrkemény állapotban díszíteni, vagyis amikor még nedves, de már meg lehet fogni, azaz van tartása. Nagyon kell figyelni arra, mikor jön el az a pillanat, amikor hozzá lehet kezdeni ehhez a művelethez − figyelmeztetett.

Mint mondta, sokféle díszítési technika létezik. Lehet karcolni, vésni vagy festeni ecsettel. Rátétes agyagmintákkal is lehet ékesíteni, amelyeket külön formáznak meg. Kiemelte, hogy a fazekasságban a legelterjedtebb az úgynevezett írókával díszítés.
− Az íróka egy kis, kézbe illő gumilabda, amelyhez egy fémcső tartozik, azon keresztül jön ki a labdába töltött festék. Legelőször szaru írókák voltak, majd készítettek cserépből, amelyből egy lúdtoll vezette ki a festéket − mesélte. A díszítést követi az égetés és a mázazás, majd az ismételt égetés. Ma már nem csak színtelen mázat használnak, kivéve ha gazdagon díszített az edény.

− Ha megnézzük a népi fazekas kultúránkat, rengeteg színes mázas edény van − mutatott rá. A mintanélküli, illetve vésett, karcolt edényekhez manapság színes mázat − sárgát, zöldet, kéket, barnát, illetve bordót − használnak.

Mint elmondta, a máz szintén alkáli alumínium-szilikát, de inkább üveghez hasonló szerkezetű vegyület, s ezért képes fényes, üvegszerű bevonatot képezni az edényen.

Égetés

Mint a keramikus elmondta, ma már legtöbben elektromos kemencében égetnek, amelyen be lehet állítani a fűtési sebességet, a hőfokot, az égetés idejét. A fűtési sebessége körülbelül óránként 150 °C, a fazekas termékek pedig mintegy 960 °C-on égnek. Eszerint átlagosan 6−7 óra kell egy-egy égetéshez.

Léteznek még gáz- és fafűtésű kemencék is. Régen ez utóbbiban égettek, de még ma is vannak, akik kizárólag ezt használják, mert szerintük más, élettelibb tárgyak készülnek a fás kemencékben.

Alternatív módszerek

Egy lefelé fordított tál alakú gipszen vagy kiégetett agyagformán készülnek az apró kiegészítők. De léteznek olyan edények is, amelyeket teljes egészében kis alkatrészekből állítanak össze. Ezek az apró darabok lehetnek kis golyók, csigaformák vagy hurkák. Vannak keramikusok, akik csak ezzel a technikával dolgoznak. Vinczéné Lőrincz Ágnes hangsúlyozta, hogy mivel ez az eljárás remek kézügyesség-fejlesztő, azoknak is érdemes megtanulniuk, akik a jövőben majd más módszert választanak. A különlegességek közül kiemelte a sárközi díszítést. Ennél az eljárásnál leöntik az edényt egy egyszínű, például fehér engóbbal. Nem várják meg, míg a festék teljesen megdermed, hanem az írókákkal újabb színeket visznek fel. Ezzel az eljárással elfojt csíkokat, kevert színeket, akár márványmintát is lehet készíteni. Ezután fognak egy cirok szálat, megforgatják a tálat a koronggal, s a cirokkal összehúzzák a festéket. Így akár levél vagy szívecske alakzatokat is lehet alkotni.

− Szoktunk úgynevezett samottos agyagból dolgozni, ebből készül a raku kerámia, én magam is ilyeneket készítek − tért rá saját kedvencére.

A régi edényeknél a rátett minta nemcsak a díszítés célját szolgálta, hanem jelentéssel is bírt.

Ez a technológia − mint mondta − Japánból terjedt el, s az Egyesült Államokon keresztül jött Európába. Különlegességét az adja, hogy gázzal fűtött kemencében égetik ki, gyorségetéssel, vagyis a mázazás után már csak legfeljebb egy órán át égetik a tárgyat. A gyorségetésnél egy kissé magasabb hőfokra, közel ezer fokra melegítik a kemencét. Az izzó edényt onnan kivéve azonnal lefojtják olyan földdel vagy homokkal, amiben van éghető szerves anyag, forgács, falevél vagy szalma. Egy edénnyel lezárják, hogy a levegő ne jusson be. Ezáltal egy redukciós folyamat zajlik le, azaz a réz-oxid elveszíti az oxigéntartalmát, s visszamarad a tiszta réz.

Vinczéné Lőricz Ágnes érdekességként kiemelte, hogy sohasem az kerül ki a kemencéből, amit az ember elképzelt, mert a természet, pontosabban a kémiai folyamatok is beleszólnak az alkotásba. Néha érthetetlen módon megváltoznak a díszítések, a máz színe.
− Ez olyan, mintha a természettel együtt alkotnánk, ami alázatra tanít bennünket. Úgy érzem, nem én teremtek, én csak egy közvetítő vagyok.

Jellemző a rakura az egyszerűség, a természetszeretet.
− Célja megláttatni a szépséget abban, ami nem teljesen tökéletes. Hiszen főleg abban van szépség, és abban van valami, ami megfogja az ember lelkét. A raku kerámiák készítői pedig leginkább erre törekednek − fejtette ki végezetül Vin­czéné Lőrincz Ágnes keramikus.

Elérhetőség: Kerámiapark
1224 Budapest, Bartók B. u. 136.,Tel.: +36/1-362-2413
www.keramiapark.hu, info@keramiapark.hu

Kovács Andrea

 

hirdetés